Székelydálya - Pap Gábor leírása

Templom: 

Egyike a legbiztonságosabban értelmezhető képrendű festett mennyezeteinknek. A 8x7 táblából álló együttes (ma két táblája hiányzik, illetve rekonstruálhatatlan mintázatú) a középvonala mentén két, egyenként 4x7-es egységre bomlik. A két részt a kellő középen a két táblára szétterülő ún. „királykazetta” fogja össze. A tőle jobbra eső menny(ezet)-félen – ez a szemlélő oldaláról nézve bal kéz felőlinek adódik – határozottabb körvonalakkal rajzolt alakzatokat láthatunk, bal oldalt elmosódottabbak, kialakulatlanabbnak tűnők az ábrák. A mindezideig legmegbízhatóbb elemzést a képek kozmikus keretekben kifejtett üdvtörténeti mondandójáról a templom mai lelkipásztora, Fülöp Szabolcs adta (munkája egyelőre kéziratban várja a továbbfejlesztést, majd a kiadást), ehhez fűzzük hozzá a magunk, ugyancsak publikálatlan kiegészítéseit. Ezek szerint a mennyezet jobb fele valódi kozmogóniai folyamatok leképezésének (is) tekinthető, amelyeknek a forráshelye a királykazetta fölött elhelyezkedő tábla. Ezen a mindenség első mozdulásaira jellemző „cluster” („fürt”) képlet jelenik meg, egy „fekete lyukból” kibomlóan. További kibontakozását a négy sarok felől benyomuló növényi (azaz növekedési) tendenciák fogják korlátok közé, de már előre látható: ebből a „fény-fürtből” lesz a mindenség kifejlődésének egy későbbi szakaszában a festett kazettás mennyezeteinken oly gyakran megjelenő „szőlőfürt” motívum. Ez a mindenség-differenciálódás a középvonaltól jobbra haladva lépésről-lépésre végigkövethető a dályai mennyezeten. A következő lépésben egy „fehér lyuk” kerül a folyamatok középpontjába. Benne (jelenleg erősen megkopva, de azért aránylag jól kivehetően) egy „yang-yin” típusú mozdulás nyomvonala rajzolódik elénk. A „fehér lyukat” gyűrű veszi körül, amelyben a szemünk láttára alakul ki a manicheizmusnak a szőlő mellett másik kulcsszerepet játszó jelvénye, a dinnye. A növekedési (növényi) léttendenciák itt már nem kívülről befelé, hanem megfordítva, belülről kifelé áradnak, bár ha a „pontosított” jelzésnek hihetünk, itt sem határtalanul. A harmadik tábla középpontjában a kiteljesedett fény – ugyancsak manicheista forrásokból ismert – képjelét látjuk. A növekedési tendenciák innen már nem egyenes úton bontakoznak tovább, hanem örvénylő mozgásrendszerben – az életgenerálásra alkalmas spirálgalaxisok felülnézeti képét rajzolván így elénk. Végül az utolsó tábla ebben a sorban átlóra szervezetten idézi elénk ugyanezeket a növekedési tendenciákat. Így az évkörben – XIX. századi magyar elnevezéssel: a „Napúton” - kialakuló és rendeződő életlehetőségek közül az idéződik meg, amely közvetlen kapcsolatot tart a saját Tejútrendszerünk központjával, vagyis a Nyilas (keleti szóhasználattal: a Ló) téridő-egysége. Ennek a jele íródik – egyedül a tizenkét állatövi jegy jele közül – átlóra a megidézésére használt négyzetkeretben. Ugyanitt a tábla másik átlójára rendezve megjelenik a két „nagy világító”, a Nap és a (tele-) Hold képjele is. A Napút (Állatöv, Zodiákus, téri vonatkozásban: Ekliptika) kibontakozása azonban nem ebben az irányban részleteződik a székelydályai menny(ezet)en. Az előbbi mozgásrendszer második, „fehér lyuk”, illetve „dinnye” stációja egy keresztirányú kibontakozási útvonal csuklópontjának is tekinthető. Ennek az útvonalnak az egyes stációi már igen pontosan azonosíthatók az évköri-állatövi keretek között. Ezúttal csupa olyan képjellel találkozunk, amely a magyar népművészet más ágaiban, továbbá egyéb kazettás mennyezeteken is sűrűn előfordul, és így évköri szerepük azonosítása nem okozhat nehézséget. A négy sarkalatos jegy, a tavaszi (Kos), illetve őszi (Mérleg) napéjegyenlőséggel induló hónapok, továbbá a nyári (Rák), illetve téli (Bak) napfordulóval indulók szokványos jeleinek tekinthetők – az előbbi sorrendet tartva – az ún. „Kétfejű sas”, a hételemű párta-alakzat, a hófehér színű, fiait saját vérével tápláló „Pelikán”, végül a hurkos farkú fekete sárkány. A napéjegyenlőségek jelei közvetlenül egymás mellé kerültek, lévén, hogy a természetes (Nap-)fényjárás évi útvonala e két időpontban közel egybeesik. A napfordulós jelek közül az egyik, a téli közvetlenül az északi fal mellett található. Ilyenkor mélyen jár a nap, a fénye tehát – az ablakrézsükről visszatükrözve – messzire vetül be a templomtérbe. A nyári napforduló jele viszont a déli faltól számítva csak a második kazettasorba kerülhet, mert a fal vastagsága miatt az ekkor magasan járó nap fénye nem tud közvetlenül a fal mellé visszaverődni.